2024 07/26

Hamvas Dániel: A szinkronszakmáért most lehet és kell is tenni!

Az egyén boldogulására való törekvés csak az egyént segíti, a csoport előtérbe helyezése azonban az azt tartalmazó összes egyénnek életteret biztosít. – vallja Hamvas Dániel szinkronszínész, műfordító, forgatókönyvíró, a SzíDoSz - Szinkron Alapszervezet (SziA) 2023 októberében megújított elnökségének tagja. A szakembert többek között a féléves regnálásuk eddigi tapasztalatairól, a szinkronszakma aktuális kihívásairól és az azokra adható érdekképviseleti válaszokról kérdeztük.

- Sok sebből vérzik a magyar szinkronszakma: bár jelentős a hozzáadott értéke a több száz milliárdos magyar médiapiaci tartalmak minőségi előállításában, a vezető szinkronszínészek kivételével méltánytalanul alacsony bérezés jellemzi a szektort. A megrendelők és stúdiók részéről pedig egyre inkább tapasztalható, hogy az emberi és szakmai kvalitások beáldozhatóak a profitért cserébe. A fél éve megújult Szinkron Alapszervezet alelnökeként, miben látod a SziA szerepét, jelentőségét?
- Több szempontból is speciális a helyzetünk. A SziDoSz alapszervezete, méghozzá a legnagyobb tagsággal rendelkező alapszervezete vagyunk, mégis sok tekintetben sajátos logika mentén működünk. Mások a kihívások is, amelyekkel szembe kell néznünk, ezért a saját univerzumunkat kell megteremteni és berendezni a magunk számára. A kőszínházaknál például társulati keretek között, alkalmazottként, alkalmazotti bérért dolgoznak a színészek. Mi ezzel szemben vállalkozókat képviselünk – hagyományos értelemben inkább érdekképviselet és nem szakszervezet vagyunk –, akik egymástól függetlenül, „elszigetelten” dolgoznak. Ők kevésbé képesek saját erőből érdekérvényesítésre, a mi feladatunk ezt megtenni. Meglátásom szerint a szinkronstúdiók úgy bánnak a kollégákkal, mint családban olykor a szülők a gyerekekkel, felülről dirigálnak és csendre intik, ha ők valami mellett szót emelnek. Azonban, ha a szomszéd csönget át, hogy ne flexeljenek már vasárnap reggel hétkor, akkor elnézést kérnek és abbahagyják. Mi ezek a kellemetlen szomszédok akarunk lenni, akik szólnak, hogy helló, ez így nem oké, ezen változtatni kell.

- Hány tagot képviseltek?
- A teljes szinkronszakma körülbelül 2500 fő, ebbe beletartoznak a színészek – azok is, akik csak alkalmanként szinkronizálnak –, dramaturgok – köztük a mellékállásban fordítók –, hangmérnökök, szinkronrendezők, gyártásvezetők, vágók, és a háttértámogató területek is: produkciós vezetők, IT-sek, átírósok, adminisztrációs személyzet, karbantartók. Azoknak a száma, akik csak ebből élnek (akik felzárkózását segítenünk kellene) körülbelül 1000 fő, és ez nagyjából 30-70 arányban oszlik meg az előadók és a stábtagok/háttérmunkások között. Amikor tavaly ősszel átvettük a szakszervezet vezetését, hatvanöt tagunk volt, mostanra túl vagyunk a háromszázon, úgy, hogy még az intenzív toborzást nem indítottuk el. Ez jó kiindulás pont, de még sokat kell tennünk azért, hogy felismerjék az emberek az összefogás, a közösség erejét. Azon dolgozunk, hogy a szakszervezeti tagság a szakmai ügyek magasabb szintű képviselete mellett a tagság számára kézzelfogható, azonnali előnyökkel járjon. Jelenleg is van beiskolázási, gyermekszületési, temetkezési segélyünk, de a jövőben szeretnénk a rendkívüli élethelyzetben nyújtható támogatások körét bővíteni, ahogy az apróbb, hétköznapi kedvezményekét is. Úgy gondolom, mindezért évi 12 ezer forintos tagdíj szinte jelképes összeg, ráadásul – és ez a szakmai szolidaritás szép példája – vannak olyan tagjaink, akik felajánlották, hogy átvállalják a tagdíjbefizetést azon kollégáktól, akiknek ez anyagilag nehézséget okoz, mégis élnének a tagság előnyeivel.

- Melyek a legsürgetőbb lépések jelenleg? Miért kell most „átcsöngetni a szomszédba”?
- Az egyik legnagyobb problémának a bérhelyzetet látom, amely régebbi keletű ugyan, de a gazdasági recesszió különösen felhangosította. Egy keresett, rutinos szinkronszínész tud magasabb árat mondani a szinkronstúdiónak, képes arra, hogy érdeket érvényesítsen. Ugyanezt például egy kezdő, vagy marketing-szempontból nem olyan értékes, vagy kisebb szerepekre hívott színész, egy hangmérnök, vagy egy vágó már nem tudja megtenni. Többen – és ez szó szerint igaz sajnos – a mindennapi megélhetésért küzdenek, vagy nincsenek anyagi tartalékaik egy váratlan élethelyzetre. A probléma hátterében többek között a hazai szinkronstúdiók árháborúja áll. A stúdiók a versenyhelyzet miatt évtizedeken keresztül nyomták le az árakat, hogy a konkurenciával szemben munkához jussanak, ebből adódóan pedig egyre kevesebbet fizettek/fizetnek a saját embereiknek. A minőségi szempontok helyett az lett a döntő tényező, hogy ki tudja olcsóbb áron bevállalni a projektet – és a megrendelőket is csak ez érdekelte. A mai napig emiatt nem mernek értelmezhető emeléseket kérni a megrendelőiktől, mert attól tartanak, hogy akkor a konkurencia ismét alájuk vállal. A „jó hír” az, hogy elértük a megélhetési határt – egyszerűen muszáj emelni, mert egyes dolgozók fizetése a jelenleg érvényben lévő magyarországi minimálbért sem éri el. A másik problémakör, hogy a szinkronstúdiók még a saját, közvetlen munkatársaikkal – szinkronrendezők, hangmérnökök, vágók – sem alakítanak ki alkalmazotti jogviszonyt, amely némi védettséget, kiszámíthatóságot jelenthetne az embereknek. Mindezek mellett a szinkronszínészekkel kötött szerződési gyakorlat is felülvizsgálatra, átalakításra szorul. Jelenleg a szerződések aláírásával a szinkronszínész teljes mértékben lemond minden hanganyagának felhasználási jogáról és nincs semmilyen ráhatása arra, hogy a későbbiekben hogyan, mihez és milyen formában – például esetleg mesterséges intelligenciával történő újrafelhasználás – adja a hangját, nevét. Ígéretek és szokások vannak, de elég egy becstelen üzleti partner, és máris kiszolgáltatottak vagyunk.

- Ugyanígy a jogdíj kérdése is rendezésre váró feladat.
- Ez világszintű probléma. Azt szoktam mondani, hogy amíg egy pék egyszer eladja a kiflijét és azért megkapja az anyagi ellentételezést, egy szinkronszínész hangját az ismétlések révén többszörösen használhatják fel úgy, hogy neki azért semmi sem jár. Ezt persze nem a stúdiókon kellene leverni (bár ők kérdezés nélkül veszik át a külföldi megrendelők előadókat minden jogukról és jogdíjukról lemondató szerződéseit), hanem a jogdíjakat kellene úgy működésbe hozni, hogy az megfelelő és igazságos kompeznációt jelentsen. Az Előadóművészi Jogvédő Iroda ebben a törekvésünkben is stabil és konstruktív partnerünk. Az EJI érti és érzi a nehézségeinket és segíti a helyzetek kezelését. Például elkülönített forrásból létrehozták a szinkronjogdíjat, ami jelentős előrelépés volt. Az EJI munkáját azonban rendkívül nehézzé teszi, hogy nem érhetőek el számukra olyan hiteles adatbázisok, amelyekből pontosan és részletesen követhetőek lennének a folyamatosan készülő szinkronmunkák adatai. Ebben a szinkronstúdiók együttműködésére számítunk, ha ők ezt az adatforrást, platformot biztosítják – ki mit szinkronizált, mikor – és azt további adatfeldolgozás céljából átadják az EJI és a FilmJUS számára, a szervezeteknek már lesz számítási alapjuk a jogdíjak megállapítására a jogosultak számára. De mindez nyilván mit sem ér politikai akarat nélkül, amely folyamatos jogdíjfizetésre kötelezi az összes csatornát, és véget vet az „ingyen ismétlések” korszakának.

- Mi a legfontosabb stratégiai lépés, amellyel előbbre vihető a magyar szinkron ügye?
- Folyamatos szakmai kommunikációt szeretnénk az ágazatban. Ezért is tartom fontosnak, hogy a szinkronstúdiókkal is időről időre üljünk tárgyalóasztalhoz és beszéljük át a szakma helyzetét. Lássuk egymás nehézségeit, érdekeit és mindezek mellett vagy mindezek ellenére találjuk meg a közös nevezőt. A másik, amire törekedni kell, hogy ne egymás ellenében, egymás kárára érjünk el eredményeket. A stúdiók ne egymás elől vegyék el a munkát (miközben a megrendelők örülnek az egyre alacsonyabb vagy a gazdasági realitásokat nem követő ajánlatoknak), de konkrét szempont, hogy ők maguk se veszítsenek profitot azért, mert a szinkronszakma egy magasabb, stabilabb megélhetést biztosító összeget kér.

- A mesterséges intelligencia térnyerése mennyire jelenthet veszélyt a szakmára?
- Az MI jelenlegi fejlettségi szintjén nem képes arra, hogy kihívója legyen az emberi szinkronnak. A szinkronizálás egy nagyon összetett munkafolyamat, egyszerre kell figyelni a képernyőn futó történésekre, a fülhallgatón keresztül hallható idegen nyelvű szövegre (annak ritmusára, dallamára, dinamikájára és egyéb tulajdonságaira) és az előttünk lévő magyar szövegre. Ezt a három koordinátát kell egy időben összevezetni az eredeti elképzeléseknek (játékstílusnak, alakításnak, dramaturgiai funkcióknak) megfelelően, úgy, hogy közben még természetesen is hasson az eredmény. Le kell követni az eredeti színész szájmozgását, ritmusát, megfelelő helyen törni vagy éppen elhúzni a szöveget, úgy, hogy az közben életszerűnek hasson. Hiába van Morgan Freeman-nek egyedi, és nagyszerű orgánuma, magyar szinkron szempontjából az ő hangja is egy kesztyűbáb, abba egy magyar megszólaltatónak bele kell bújnia, életre kell keltenie, különben intonáció és dallamok szempontjából „angolul” fog magyarul beszélni. Az MI egyelőre nem tud ilyen intuitívan működni, árnyaltabb, komplexebb feladatokat megoldani; maximum egyszerűbb hangalámondásokra, üzenetközpontok, utastájékoztatók szövegfelmondására alkalmas. A szemünket rajta kell tartani, de per pillanat nem tartom reális szakmai veszélyforrásnak.

- A szakszervezeti ügyek iránti elköteleződésed honnan ered? Mi a személyes indíttatásod?
- Nem szeretem azokat az embereket, akik kifogásokat keresnek megoldások helyett. Ha az akadályokra koncentrálunk, soha nem fogunk tudni előremozdulni. Maradunk az állóvízben, görcsösen kapaszkodva a hajóba, hogy ki ne essünk, de közben a hajó nem visz sehova. Viszont legalább süllyed. A külföldi tanulmányaim során megismerhettem a hangszínészeti szakmai szakszervezeti működését, és a mai napig olvasok szakkönyveket, amelyeknek ezek az ismeretek szerves részét képezik. Erős alapot kaptam ahhoz, hogy lássam, itthon mi mindent lehetne tenni a szakmáért, mit kéne másképp, jobban csinálni, még akkor is, ha alapvetően más a gazdasági és társadalmi közeg. Ennek gyakran hangot is adtam, és amikor felvetődött a választások előtt a kérdés, hogy jelölhetnek-e erre a szakszervezeti posztra, nem volt más választásom. Nem vagyok az a fajta csávó, aki csak a partvonalról kiabál be, de a cipőt már nem veszi fel, hogy felmenjen a pályára. Érdemi változásokat akarok és ehhez kerestem, keresek hasonló gondolkodású partnereket.

- Több mint 1000 filmben és sorozatban szinkronizáltál, olyanokban, mint a CSI New York, a Kés/Alatt, a Walking Dead, a Family Guy, vagy A rezidens, de te voltál az RTL-en futó magyar Tanár német eredetijében a címszereplő hangja. Hangot kölcsönöztél többek között a Batman Superman ellen című filmben Lex Luthornak, a Trópusi viharban te voltál Sandusky, és az Így neveld a sárkányodat-ban te vagy Hablaty hangja. Számodra melyik volt a legmeghatározóbb szinkronizálás?
- Nálam ez nem annyira egy konkrét filmhez, karakterhez vagy egy alakításhoz kötődik, bár szeretem, ha a rendező enged utánamenni az eredeti színész apró nüánszainak, gesztusainak, vagy épp beszédhibájának, és nem steril, purista „magyar változatra” vágyik. Érettségi körül voltam 1998-ban. Szegény Lázár Sanyi azóta elhunyt egy motorbalesetben, de az ő első rendezése volt, egy angol ifjúsági sorozat „Organikus narancs” címmel. Dolgoztunk, és egyszer csak rámszólt, hogy ne csak a szöveget mondjam/játsszam el, hanem a kis hangokat is csináljam meg, amiket a karakter csinál – sóhajokat, szuszogásokat, reakciókat. Ez volt az a pont, ahol megtanultam együtt „mozogni” a karakterrel. Ez pedig megtanított egyrészt arra, hogy nagyon figyeljek minden rezdülésre és részletre, másrészt arra, hogy az „együttmozgástól” szinte megérezzem, hogy mit fog csinálni az eredeti színész. És ezek mind kulcsfontosságú eszközök, ha valaki igazán jól akarja csinálni ezt a szakmát.

- Zárásként bepillantanánk veled a kulisszák mögé: megosztanál velünk egy emlékezetes – akár vicces, sőt – szinkronstúdiós történetet?
- Azt hiszem a Better Call Saul egyik epizódjában volt egy bárjelenet, amihez nem küldtek megfelelő „nemzetközit” – a zajok, zörejek és zenén túl ugyanis hiányzott róla a karaokézó ember hangja, aki Bonnie Tyler-től a Total eclipse of the heart-ot „énekelte” a háttérben – saturészegen. Berzsenyi Zoli két dolgot biztosan tudott rólam: hogy tudok angolul, és hogy nem szégyellek komplett hülyét csinálni magamból. Úgyhogy szépen „felénekeltem” a dolgot – és onnantól bármikor mentem dolgozni Zolihoz, a hangmérnök, a Bálint a legrandomabb pillanatokban (nyilván a legdrámaibb jelenet felvételének a kellős közepén) egyszer csak visszajátszotta az éktelen orbákolásomat a fülembe. Az aktuális alakításon nem sokat segített. A hangulatot viszont emelte.

« vissza az előző oldalra