2024 09/10

Szűcs Krisztián: A zenével gyógyulunk és gyógyíthatunk!

Költői hajlamú dalszerző – mondja róla Bródy János. Az átváltozás nagymestere – tartja róla a zenészszakma és a közönség. Olyan alkotó, akinél a komoly mondanivaló és a humor kéz a kézben jár, és akinek fontos a kettő közötti egyensúly: „ennyi tapasztalattal a hátam mögött már szinte soha nem teszek eperfagyit a marhapörköltbe, pedig azért néha nagy a kísértés”. Szűcs Krisztiánnal, az egykori Heaven Street Seven frontemberével, a Budapest Bár Artisjus-díjas szövegírójával, számos zenei formáció és performansz művészével hivatásról, az ihlet forrásáról, graffitikről, Ördögökről és a zen buddhizmusról is beszélgettünk.

- Célegyenesbe fordultak a koncertelőkészületek: együtteseddel, a Szűcs Krisztián Zenekarral szeptember 29-én léptek a MÜPA közönsége elé Honnan jön a dal előadásotokkal. A műfaji meghatározása is igen izgalmas, sit-down tragedy. Mire készüljön a közönség?
- Több kerek évszám közeledik a zenei pályafutásomban, ezért úgy gondoltam, érdemes lenne különleges módon megemlékezni erről, és egy kevésbé szokványos előadással színpadra állni. Az elmúlt harminc év során gyakran kérdezték – akár a Heaven Street Seven, a Neo, a Budapest Bár vagy a szóló számaim kapcsán –, hogy honnan jön az ihlet egy-egy dalhoz, szöveghez. Az ötlet adta magát, a jubileumok kapcsán járjuk körbe ezt a témát, engedjünk bepillantást a kulisszák mögé, felvillantva egy-egy dal születését, evolúcióját. Mindezt úgy, hogy ötvözzük a színház és a koncert élményét. A hangulatot az erős vizuális elemek mellett azzal is fokozzuk, hogy zenészeinket elmozdítjuk a megszokott hangszereik mellől. Izgalmas estet akartunk, amelyben van hideg, meleg, mélység, magasság, humor és drámaiság, pont úgy, mint az életben. Anélkül, hogy a poént lelőném: a kérdésre, hogy honnan jön a dal, mi az ihlet legmélyebb forrása, nincs kész válaszunk. Baj lenne, ha lenne. Vannak azonban történeteink és alig várjuk, hogy megoszthassuk a közönséggel.

 - Például a graffitis-eset. Tűpontosan mutatja, hogy milyen váratlanul érkezhet a „múzsa csókja”.
- Igen és jó példa arra is, hogy mennyire fontos, különösen alkotó emberként, hogy jelen legyünk a pillanatban. Szekszárdon voltunk egy koncert másnapján. Padon ülve farigcsáltam egy dalszöveget, két versszakkal készen is voltam, már csak a refrén hiányzott. A jegyzetlapot egy szellő kifújta a kezemből, utána léptem és ekkor láttam meg a hátam mögötti ház falán egy graffitit: „Egy atombomba elronthatja az egész napod”. És bumm, meg is volt a refrén. Tökéletesen passzolt a már megírt két strófához. Ha akkor nem vagyok eléggé jelen, vagy eléggé nyitott, szinte biztos, hogy észre sem veszem. Pedig a témák valóban ott vannak körülöttünk, bennünk, csak, ha túlzottan a saját agyunkban pörgünk, nem vesszük észre.

Fotó: Kenéz Dorottya

 - Nagypapád az Operaház hegedűművésze volt. A zeneszeretetet, a zenélés iránti igényt családi hagyatékodnak tekinted?
- Érdekes, hogy pont ezt említed, ugyanis épp a balatoni házunkban azelőtt az ablak előtt ülök, ahol annak idején nagyapám minden reggel fél héttől elkezdett gyakorolni. Azok a melódiák azóta is a fejemben vannak. Szintén családi kapcsolódás, hogy kántortanító dédnagypapám zongorázott, az ő zongoráján számos Heaven Street Seven dalt írtam. Ezeknek biztos, hogy fontos szerepük volt abban, hogy nyitott voltam a zene felé.

 - Mi volt a fordulópont, ami végképp eldöntötte: a zene a te utad?
- Egyszer édesanyámtól kaptam egy Beatles válogatáskazettát, amelynek a B oldalán a második szám a You've Got To Hide Your Love Away Azonnal rezonált velem. Igaz, akkor gitározni még nem, csak valamennyire zongorázni tudtam, mégis valami eldőlt bennem. Nem lettem ugyan „rendes” hangszeres zenész, nem iratkoztam be különböző zenei iskolákba, a magam útját járva tanultam zenélni.

- Arról, hogy milyen is ez az út Bródy János így fogalmazott „Szűcs Krisztián sajátos világot teremtett, és a könnyen és jól énekelhető sorok mellett mindig ott voltak a jelentések. (…) működik bennük valami ősi varázslat, ahol az üzenet minden másnál jobban kötődik az emberi lélekhez.” A zene és a költészet a kezdetektől összefonódott nálad?
- Örülök, hogy így látja Bródy János, nagyon megtisztelő. Már egészen fiatalon úgy éreztem, hogy van költői vénám – persze tizenhat évesen mindenki úgy gondolja – de én így is maradtam. Az írás számomra mankó az élethez, segít kimondani, feldolgozni és feloldani a nehézségeket, traumákat. A szöveg mellett azonban számomra a hangszerelés is legalább ennyire fontos. Soha nem elégedtem meg azzal, hogy tessék itt a szöveg és még hozzádobok pár akkordot, a többit pedig oldja meg a zenekar. Mindig a teljes alkotói folyamat részese akartam lenni. Kezdve attól, hogy az ágy szélén ülve cincogok a gitáromon, egészen addig, amikor azt mondjuk, igen, ez a dal kész!

- Az elmúlt három évtizedben azért keverted rendesen a lapokat: különböző profilú zenekarokban (HS7, Budapest Bár, Neo), műfajokban (alternativ rock/indie rock, elektronikus, kuplék, sanzonok, versek megzenésítése) és szerepekben (dalszerző, szövegíró, énekes, gitáros) is próbára tetted magadat. Provokatív a kérdés: megérte, hogy a már kitaposott utak helyett folyton újakat keresel?
- Elnézést a kissé arcátlan párhuzamért – bár valójában nem is annak szánom – David Bowie is hasonló habitusú zenész volt, szinte már sportot űzött abból, hogy kétévente újabb és újabb arcát mutatta meg. Ez szerintem személyiség kérdése. Nehéz tetten érni magamban, hogy nálam miért van ez így. Egyszerűen csak szeretek sokféle dolgot csinálni. Kísérletezgetni, új dolgokat kipróbálni. Játszani. Ilyen értelemben soha nem szeretnék komoly felnőtt lenni.

Fotó: Kenéz Dorottya

- „Megnevezhetetlen forrás segítségével arra törekedni, hogy csökkentsem a magam és mások szenvedését a zenémmel” - tartod zenei hitvallásodnak. Ehhez kapcsolódóan mi a legemlékezetesebb, közönségtől, rajongóktól érkezett visszajelzésed?
- Szerencsére rengeteg ilyen van. Az egyik számomra talán legkedvesebb: pár évvel ezelőtt egy fesztiválon odajött hozzám egy pár. Mondták, hogy nagyon szeretik a zenémet, úgy érzik, hogy sokat ad nekik. Az ilyen energiákra pedig nagy szükségük van, mert babát szeretnének, de nem akar sikerülni. Elég sokat beszélgettünk, bőven érintve lelki dimenziókat is. Aztán egyszer üzenet érkezett tőlük, hogy már kétéves a kislányuk, és köszönik az akkori beszélgetést, mert úgy gondolják, segített nekik. Ezért is hiszem, hogy a zenéhez kapcsolódva nemcsak mi magunk gyógyulunk, hanem reményeim szerint másokat is gyógyíthatunk.

- Az alkotás sok energiát követel. Mivel töltöd fel a merülő „akkumulátorokat”?
- Többek számára coming out lehet: rendszeresen végzek zen buddhista gyakorlatokat, hogy kiürítsem magamból mindazt – így például a túlgondolkodást is –, ami elvonja, felemészti, rombolja az életenergiákat. Fontosnak tartom, hogy tudatosan foglalkozzak az önrealizációval, saját magam mélyebb megismerésével. Hétköznapibb elfoglaltság, hogy szeretek kirándulni, felfedezni a természetet, de természetesen mindenekelőtt áll a család, a gyermekünk és Bogyó kutyánk. Tervezek egyszer egy nagyobb lélegzetvételű írást is, de az is inkább igényli majd, és nem pótolja az energiákat.

- Kis szerepcsere: ha nem adnál, hanem kérnél autogramot, John Lennontól és Dosztojevszkijtől kérnél. Ismerve kötődésedet a Beatleshez Lennon egyértelmű. De miért pont Dosztojevszkij?
- Számomra ő a legnagyobb író. Ahányszor újraolvasom például az Ördögöket, olyan feleszmélés, mintha először olvasnám. Egészen elképesztő ahogyan írt. Ahogyan egy-egy sorshelyzet kapcsán felkérdezi az olvasót, de közben nem ad didaktikus, szájbarágós válaszokat.

- Érzek összefüggést: te is szeretsz felkérdezni.
- Fontosnak tartom a kérdéseket, megkérdőjelezéseket, visszakérdezéseket. Ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy semmire sincs pontos, mindenek felett álló válasz. Talán ez az egyik legnagyobb nehézség, kihívás az életben. Úgy gondolom a művészeteknek, a zenének is az a feladata, hogy jó kérdéseket tegyen fel és ne akarjon válaszokat adni. Talán ezért szeretem én magam is a nyitott végű mondatokat…

« vissza az előző oldalra